"Sosem adtam potyán a jegyeket"

Leindler László, a TTK Bolyai Intézet professzora kiváló matematikus, számtalan szakmai kitüntetés és díj birtokosa, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja. Kevesen tudják róla, hogy eleinte sportkarriert tervezgetett és csak később, tanárai unszolására kezdett a matematikával foglalkozni és vált nemzetközi szinten elismert szaktekintéllyé.

- Tudnivaló, hogy Ön Kecskeméten született, és ott is végezte el alsóbb iskoláit. Ezekről az évekről beszéljen nekünk egy kicsit.

- Abban az időszakban nekem mindenem a sport volt. Akkoriban nem állt szándékomban továbbtanulni. Már az általános iskolában is előfordult, hogy a tornatanár rám bízta az iskola focicsapatának edzését.
A kecskeméti futballcsapatot akkor még Kinizsinek hívták. Én annak az ifjúsági csapatában játszottam, ami a csúcsot jelentette számomra. Egyébként minden labdajátékot nagyon szerettem: a kosárlabdát, az asztaliteniszt. A családom anyagi körülményei szerények voltak. Édesapám a második világháború előtt néhány évig önálló vállalkozóként egy szabóságot üzemeltetett egy barátjával. A háborúban azonban bombatalálatot kapott az épület, és tönkrement az egész üzlet. Így a háború után apám is szövetkezetben dolgozott tovább. Ez két okból jelentett problémát. Először is nagyon kevés fizetést kapott. Másrészt mivel még ha rövid ideig is, de önállóan dolgozott, ún. "egyéb" kategóriába sorolták mint dolgozót. Ez aztán rányomta a bélyegét az egész gyermekkoromra. Az iskolában nem kaphattam meg azokat a díjakat, érmeket, amelyek a legjobb tanulóknak jártak. Annak ellenére, hogy végig kitűnő voltam. Ez igazából nem is jelentett nagy gondot, hiszen szüleim is úgy gondolták, hogy a bátyám nyomdokaiba lépve, én is valamilyen iparos szakmát fogok tanulni. Ennek ellenére az általános iskolában a matematika tanárom, de mások is nagyon agitáltak amellett, hogy tanuljak tovább. Ennek hatására beiratkoztam a közgazdasági technikumba. Ez akkoriban három éves képzést jelentett, és a végén egy szakma volt az ember kezében. A technikum igazgatója ugyancsak megpróbált rábeszélni, hogy tanuljak tovább. Ő is úgy érezte, hogy bennem több tehetség van a matematika iránt, mint az átlagban. Viszont éppen mielőtt végeztem volna, a képzés idejét meghosszabbították négy évre. Pedig már a tablónk is készen volt. A bizonyítvány megszerzése után be kellett volna vonulni katonának. Ezen kívül az igazgatóm újra megpróbált rábeszélni a továbbtanulásra. Végiggondoltam, hogy az egyetemi élet csak könnyebb, mint a katonaság. Így végül beadtam a jelentkezésem ide, Szegedre. Munka mellett intéztem a dolgot, hiszen akkor én már a Kecskeméti Konzervgyárban, mint beruházási előadó voltam alkalmazva. Teljesen nyugodt szívvel felvételiztem, hiszen a munkahelyemen is jól éreztem magamat, és akkoriban már komolyabban fociztam is. Reménykedtem, hogy hátha bekerülök felsőbb osztályba. Úgy voltam vele, ha nem vesznek fel, sem veszítek semmit. Ketskeméty professzor úr és Bakos Tibor bácsi felvételiztettek. A közgazdasági technikumban fizikát egy betűt nem tanultam, matematikából pedig a gimnáziumi szinthez képest nagyon keveset. Kérdezgettek, nyilvánvalóan nehezen ment a dolog, de valószínűleg ők is látták, hogy van bennem valami. Hamarosan megkaptam a papírt, hogy felvettek. Csakhogy az említett "egyéb" kategóriába sorolás miatt nagyon kevés ösztöndíjat kaptam volna. Be is mentem a technikum igazgatóhoz, és elmondtam neki, hogy sajnos nem tudom elkezdeni az egyetemet, mert ilyen kevés pénzből nem tudok kijönni. Ekkor ő egy levelet írt ide az egyetemre, amelyben összehasonlította a képességeimet más tanulókéval. Ennek hatására végül is megemelték az ösztöndíjamat. Nem sokkal, de az éppen elég volt a megélhetéshez. Amikor ez kiderült, én el is mentem a volt igazgatómhoz, hogy köszönetet mondjak neki, mire ő annyit mondott, hogy "Most már aztán nehogy szégyent hozz rám!" Ez aztán nagyon nagy kihívást jelentett a számomra. Matematika-fizika szakosként keményen kellett tanulnom, hogy behozzam a lemaradásaimat. Az egyik első házi dolgozatomat simán visszadobták és közölték is, hogy nem sok jövőt jósolnak nekem az egyetemen. Ennek ellenére a félév végére már kitűnő lettem. A bizonyítványt elvittem a technikumba megmutatni az igazgatónak. Megnyugodva aztán, hogy nem hoztam rá szégyent, egy kicsit lazábbra vettem a tanulást, de a kitűnő szintet mindig tartani tudtam. Focizni is elkezdtem az egyetemi csapatban. Az első két-három év így telt el, szinte "lébecolással". Azonban megalakult Szegeden az Eötvös kollégium. Felvételiztem, és Szőkefalvi professzor alkalmasnak is talált rá, hogy ott tanuljak. Ez pont az 1956-os tanév elején történt. A forradalom itt is éreztette hatását. Az akkori szakvezetőnk, Pukánszky kiment Amerikába. Miután rendeződtek a dolgok, Tandori professzor vette át ezt a vezető szerepet. Az igazgató pedig folyton nyaggatott minket, hogy adjunk be pályamunkákat, mert a bölcsészek sorra nyerik a díjakat, mi meg nem csinálunk semmit. Végül Tandori professzortól kaptam egy igen nehéz, de annál szebb feladatot. Nem hitte volna senki, hogy sikerül megoldanom azt a matematikai problémát, de végül is kijött az eredmény. Erre kiemelt pályadíjat kaptam. Ez 1958-ban történt, ezután már nem volt rá mód, hogy itt maradjak, mert elkerültem Veszprémbe tanárnak. Ott töltöttem egy évet. Ott ezt a dolgozatomat továbbfejlesztettem, kész is voltam a doktori pályamunkával. Érdekes történet, hogy még az egyetemi évek alatt eljegyeztem egy főiskolás lányt. A diplomaosztó előtti hetekben már kiderült, hogy kit hová helyeztek (ez akkor még így működött) tanári állásba. Engem Keszthelyre, a menyasszonyomat pedig Dunaegyházára. Akkoriban voltam olyan bátor és szemtelen, hogy felmentem a minisztériumba és a szocialista erkölcsökre hivatkozva kifogásoltam, hogy jegyeseket így elválasszanak egymástól. Erre a minisztériumban azt mondták, ha el tudom intézni, hogy fogadja a menyasszonyomat az a város, ahol én is dolgozom, ők támogatni fognak. Ekkor kaptam egy levelet a veszprémi vegyipari technikum igazgatójától, hogy ismeri a problémámat és tudna rá megoldást találni. Így kerültem én Veszprémbe. Közben meghirdették az aspirantúrát, engem felvettek, így hamarosan vissza is kerültem az egyetemre. 1962-ben védtem meg a kandidátusi címemet, és 1964-ben doktorrá is avattak. Itt maradtam adjunktusnak. Felvetődött, hogy kutassak, vagy oktassak inkább. Én az oktatást választottam, hiszen amellett még mindig lehet kutatni, és a hallgatókkal is kapcsolatba kerülök. Három évvel később, éppen a harmincadik születésnapomra lettem készen a nagydoktori dolgozatommal, amit sikerült is megvédenem. A legfontosabb célkitűzés az életemben az akadémiai tagság volt. 1973-ban levelező tag lettem, legfiatalabb az Akadémián. Hat évig volt ez így.

- Kanyarodjunk vissza még egy kicsit az egyetemi évekhez. Hallgatóként hogyan élte meg a szegedi egyetemi életet?

- A Matematikai Intézetben végig egy nagyon kellemes, családias légkör uralkodott. Nagyszerű tanáraink voltak: Szőkefalvi, Kalmár, Rédei. Hármójuk nevét feltétlenül meg kell említeni. További kiválóságokat is sorolhatnék, mint például Tandori professzor úr, Fodor Géza, Szász Gábor, Szendrei János. Ők voltak a következő nagy generáció. Őutánuk következtek aztán: Bakos Tibor, Csúri Piroska, Szerényi Tibor. Említettem, hogy eleinte nagyon sok energiámba került a hiányosságaim pótlása. Ebben volt nagy segítségemre Bakos Tibi bácsi, aki hetente akár két-három konzultációt is tartott. Nem voltam ugyanis egyedül a problémáimmal. Akkoriban rengeteg szakérettségis is járt az egyetemre, akik hozzám hasonlóan nem tudtak megfelelő szintű tudást elsajátítani a középiskolában. Tibi bácsi volt az, aki támogatott bennünket, segített megérteni a dolgokat. Egyedül, az ő segítsége nélkül biztosan nem tudtam volna megbirkózni a kezdeti nehézségekkel. Az '56-os események hatására néhány embernek innen is el kellett mennie. De a képzés színvonala mindig is nagyon magas maradt. Különösen Szőkefalviék voltak azok, akik vigyáztak az Intézet hírnevére. A politikai dolgoktól függetlenül igyekeztek a legjobb embereket visszahozni, tartani a színvonalat. A jelenlegi oktatói, kutatói gárda is nagyon sokat köszönhet nekik, és igyekszünk is megfelelni az elvárásoknak. Amikor én oktatóként visszakerültem az egyetemre, akkor is nagy szeretettel fogadtak, senki nem viselkedett velem ellenségesen a családi hátterem miatt sem. Egyébként is baloldali beállítottságú voltam. Még hallgatóként, 1956-ban az egész évfolyam úgy döntött, hogy belépünk a KISZ-be, ha együtt felvesznek minket. Az akkori vezetés úgy döntött, hogy együtt nem vesznek fel. Engem is külön agitáltak, hogy lépjek be, de nem jártak sikerrel. Veszprémben lettem végül KISZ-es, majd először párttag-jelölt, Szegedre való viszszatérésem után pedig párttag. Elvállalom, nem is tagadnám, hogy a pártmozgalomban dolgoztam. Úgy éreztem, hogy így tudok segíteni a nehezebb sorsú embereken. Voltam kari párttitkár, valamint a vezetésben is részt vettem hosszabb időn keresztül, mint dékán-helyettes, majd dékán. 1990-ben - megfogadva az Akadémia akkori elnökének tanácsát -,
visszavonultam a közélettől. Ő egy közgyűlésen azt javasolta, hogy azok, akik addig jobban benne voltak politikában, húzódjanak hátrébb és szenteljék idejüket a tudománynak. Én azóta tényleg nem is vállaltam semmi ilyen jellegű tisztséget. Nem akartam azt, hogy ha problémák adódnak, a szememre vessék, hogy párttag voltam, vagy valami hasonlót. Tényleg a szakmának élek most már. Ez meg is látszik a publikációim számán. Igaz, hogy mostanra már lecsillapodtak a rendszerváltás viharai, de már megöregedtem, és nem is igazán van kedvem hozzá, hogy visszatérjek a közéletbe.

- A sok munka mellett jutott-e idő a sportolásra?

- Nagyon sokáig aktívan sportoltam. Miután visszakerültem Veszprémből, részt vettem a szakszervezet által bonyolított intézeti labdarúgó bajnokságokon is. A Matematikai Intézetnek egy egészen jó kis csapata volt. Miután ezek megszűntek, Várkonyi Zoltán barátom - szintén nagy focirajongó - megszervezte az öregfiúk csapatát. Nagyon hosszú ideig játszottunk együtt szinte minden este az Ady téren. Idővel azonban úgy éreztem, hogy már ebből is kiöregedtem. Ezek után próbálkoztam meg a tenisszel. Erre azelőtt sosem volt példa. Kifejezetten úri sportnak tartottam a teniszt. Fiatalabb koromban nem is volt hozzá megfelelő anyagi hátterem. Mostanában nagyon kedves akadémikus társammal, Bartók professzorral hetente kétszer-háromszor az újszegedi ligetben szoktunk teniszezgetni. Illetve inkább utánozzuk a teniszt. Ő sokkal jobban játszik, mint én, annak ellenére, hogy én tanítottam meg játszani.

- Számos külföldi útja során milyen tapasztalatokat sikerült gyűjteni a külhoni egyetemekkel kapcsolatban?

- Nagyon vegyesek a tapasztalataim. Az első időkben, amikor külföldre utaztam, azt láttam, hogy ott minden gazdagabb. A svédországi, kanadai egyetemeken a berendezések, az infrastruktúra messze magasabb szintűek, mint nálunk. Ennek ellenére örömmel állapítottam meg, hogy az oktatók színvonala semmivel sem magasabb, mint hazánkban. Főleg, ha az átlagot vesszük alapul. Természetesen minden egyetemen van egy-két kiválóság, de higgye el, a miénk is egy igen magas színvonalú intézet volt, és talán még most is az. Ez az a kettősség, amiről beszéltem. A külföldi egyetemek például sokkal jobban el vannak látva könyvekkel, folyóiratokkal. Sokkal hamarabb hozzá tudnak jutni a szükséges információkhoz. Amikor először kiutaztam Kanadába, az egyetemi könyvtárban már gépesítve volt a keresés. Nálunk akkoriban nem volt ilyen rendszer. Erzsike néni és a többi könyvtáros viszont tudta, mi hol van, így őket lehetett segítségül hívni. Ezen a téren a lemaradásunk még mindig megvan. Professzortársaim mesélték, hogy a Chicago-i egyetem könyvtárában akkora folyóiratolvasó-termek vannak, hogy kisebb várossal felérnek az épületek. Azt azért el kell mondani, hogy a legfontosabb dokumentumok nálunk is gond nélkül elérhetőek.

- A magyar felsőoktatás rendszerében tervezett változtatások Ön szerint milyen jövőt jósolnak?

- Bevallom, nem rajongok ezért a dologért. Félek a színvonaleséstől. Erre utaló jeleket már eddig is tapasztaltam. Habár rólam köztudott, hogy a szigorúbb oktatók közé tartozom. Sosem adtam potyán a jegyeket. Sokan vérengzőnek is tartottak, mert hogy túl sok hallgatót buktatok meg. Évekkel ezelőtt egy volt tanítványom interjúvolt meg engem. A cikknek, ha jól emlékszem, "Egy kemény legény" volt a címe. Tizenöt, húsz évvel ezelőtt, ha én néha négyest vagy hármast adtam egy matematikusnak, az már szinte szégyen volt a hallgató számára. Ma már ott tartunk, hogy a vizsgázók felét meg kellett néha buktatnom, és ők csak második vagy harmadik alkalommal tudták teljesíteni a követelményeket. Ennek az lehet az oka, hogy ez a tudomány régebben még igen komoly hírnévnek örvendett. A legjobbak ma már inkább közgazdásznak, jogásznak tanulnak tovább. Ugyanez a helyzet egyébként a tanári pályákkal is. A tömegesítés nagyon a minőség rovására megy. Ha ezek után nálunk is bevezetésre kerül a Bolognai-rendszer, nagyon nehéz helyzetben leszünk. Például egy olyan kimondottan szaktárgynál, mint a matematika, nem szerencsés, hogy az első éveket elpocsékoljuk olyan dolgokra, amelyek nem nevezhetőek kifejezetten alapozásnak. Ha ez történik, akkor fölsőbb években kell majd komolyabb alapokat adni, ez pedig megint csak időveszteség. Továbbá még mindig nem lehet tudni, mennyit ér majd az a végzettség, amit három vagy öt év után kap a hallgató. Én már nyugdíj előtt állok, az utóbbi időben nem is nagyon figyeltem az ezzel kapcsolatos fejleményeket, de a kollégáktól hallok híreket, és az a véleményem, hogy a Bolognai-rendszer nem tökéletes megoldás a hazai felsőoktatás, ezen belül főleg a tanárképzés számára. Sietteti a változásokat. Jómagam mindig azt mondtam, hogy az egyetemen változtatni csak szépen lassan, folyamatosan. A hirtelen dolgok mindig sok problémát okoznak.

- Szó volt a színvonalcsökkenésről. Mi lehetne a megoldás ennek kiküszöbölésére?

- Nyilvánvalóan a szakok presztízsét kellene növelni. Ehhez pedig jó fizetések kellenek. Amíg a vállalkozói szférában az ember megkereshet több százezer forintot, addig a friss diplomás tanárok fizetése csupán százezer körül mozog. Ez pedig nem igazán vonzó alternatíva. Sajnos a legtöbb ilyen dolognak anyagi háttere van. Régebben, amikor mindenki szegény volt, ennek nem tulajdonítottak akkora jelentőséget. Bekerülni az egyetemre inkább az elhivatottság miatt volt fontos. A fizetésben nem jelentett túl sok pluszt. Ma már ez nem így van. Elanyagiasodott a világ.

- Milyen a hallgatókhoz való viszonya egy ilyen szigorú tanárnak?

- Oktatással már nemigen foglalkozom. Szeretek tanítani, de a vizsgáztatást sosem szerettem, főleg, ha sokat kellett buktatni. Nehogy azt higgye, hogy nekem az öröm volt. Egy szép feleletre ötöst adni sokkal jobb dolog. Ha sok az elégtelen, az ember utána saját magában keresi a hibát, hogy talán nem tudta érthetően elmagyarázni az anyagot. Még szerencse, hogy akad néhány jó tanuló, mert ha ők nem lennének, azt mondanám, én csináltam rosszul az egészet. Fiatalabb koromban, amikor még gyakorlatokat is vezettem, közvetlenebb kapcsolatot sikerült kialakítani a hallgatókkal. Most, hogy csak előadásokat tartok, megváltozott a helyzet. Régen a szakesteken a hallgatók és az oktatók együtt szórakoztak, ma már ez sem működik igazán.

- Megtudtuk, hogy mind a mai napig fontos szerepet tölt be az életében a sport. Ezen kívül mivel foglalkozik még szabadidejében?

- A legtöbb szabadidőmet matematikával töltöm. Egy kollégám mondta, hogy mi milyen szerencsések vagyunk, hiszen azt csináljuk, amit szeretünk, és még fizetnek is érte. Valóban sok időt fordítok a munkámra. Éppen most gépelik az irodában a 212. dolgozatomat. Ha a munkához már fáradt vagyok, akkor az unokákat szoktam korrepetálni matematikából, vagy angol nyelvből. Négy unokám van. A legnagyobb 14 éves, éveken keresztül aktívan sakkozott. A középső kettő karatézni szeret. A legkisebb pedig valószínűleg az én génjeimet örökölte, ugyanis él-hal a fociért. Esténként olvasgatni szoktam egy kicsit. Természetesen nem csak szakirodalmat. Nagyon szeretem a krimiket. Elolvastam például a sokak nemtetszését kiváltó Da Vinci-kód című könyvet is. Van színházbérletünk is a nejemmel. Ez azért jó, mert egy-egy előadásra nem biztos, hogy elmenne az ember, de ha megvan a bérlet, hamarabb rászánja magát. Néha még moziba is eljutok. A komolyabb filmeket kedvelem inkább, szeretem a történelmi témákat. A lényeg az, hogy valami gondolat legyen a műben.

Hajdú Péter